Nem taníthatsz minden embert ugyanúgy. A tanítás művészet. Először is az “intelligens látás” művészete, amely nem csak az EGYséget képes “meglátni”, hanem annak játékát, a látszólagos “elkülönültséget” is.
Az intelligens látás semmilyen “képet” nem tagad, sem azok valótlanságát sem pedig valóságát meg nem erősíti, pusztán ítélkezés nélkül elfogadja annak, ami.
A tanítás művészetében benne rejlik még a szeretetteljes együttérzés művészete is. Amíg az intelligens látás felismeri az EGYségben a látszólagos különbözőséget és elfogadja azt, addig az együttérzés tovább megy, és időlegesen egyfajta “tudatos kapcsolódást” hoz létre a tőle látszólagosan elkülönült megfigyelttel, valóságának azon a szintjén, ahol az jelenleg helyezkedik. Tudatos alatt azt értem, hogy irányított és felügyelt.
A tanítás művészete összességében tehát annyit jelent, hogy a tanító ezen képességei folytán felismeri a tanítvány egyéni mintáit, azaz rálát az önmeghatározását és világlátását mozgató hitrendszereire, tévképzeteire, és berögződéseire. Azokat ítélkezés nélkül elfogadja a tanítvány jelenlegi, egyéni valóságaként. Tanítását teljességében ehhez a “valóságmodellhez” igazítja oly módon, hogy a tanítvánnyal együtt érez ugyan, de hitében nem támogatja, ám el sem utasítja azt. Azzal szemben semleges marad.
Amelyik tanító minden lényt EGY-ként kezel és tanít, az lényegében megtagadja a tanítvány “saját belső világának” valóságát. Ez azért nem hasznos, mert a tanítvány jelenlegi fejlődési fokán csak ebben a viszonyrendszerben, és e szerint képes létezni. Egyszerűen nem lát túl rajta. Nem (csak) azért, mert megmakacsolná magát, hanem mert egyszerűen nem képes rá. S ilyenre kényszeríteni olyasmi butaság volna, mint egy általános iskolás gyereknek egyetemi tananyagot tanítani. Egyszerűen nincsenek meg hozzá az előismeretei, amelybe beépítve az új információkat, az összefüggések átlátásra kerülhetnének. Vagyis, az ily módon elszórt magok terméketlen talajra hullanak.
Ha a spirituális igazságokra és törvényszerűségekre hivatkozva ezeket a racionális tényeket megtagadjuk önmagunk előtt, akkor az szemet hunyás a realitás egy másik szintjével szemben, amely viszont az Igazságnak éppoly fontos része; valamint bezárkózás a tanítvány előtt. Ráadásul amikor ő megérzi kétkedésünket, vagy tudtára adjuk azt, akkor ő is bezárul, ami ahhoz vezet, hogy két ketrecbe zárt ember ül egymással szemben, zsákkal a fején. Ez nem tanítás, ez az eltérő nézetek ütköztetése. Egy tanító sosem csinál ilyet.
Ezért nem lehet mindenkiből tanító. A tanítás művészetét nem tankönyvekből tanítják, az egy belső út, az önmagunkra ébredés esszenciája. Ami “út” közben lepárlódott, azt adod át másoknak. Nem olvasott vagy hallott ismereteket, hanem saját autentikus tapasztalataid lényegét, a valós betekintések által visszanyert Ős Tudás esszenciáját. A tanító – aki nem így tesz – még maga is úton van, így még nem letisztult és teljes a tudása. Tanítása egyáltalán nem hibás, de részleges, s így félreérthető lesz, sok estben – szándékától függetlenül – félrevezető is.
Sokan, akik már sok “spirituális szinten” vannak túl, hajlamosak azt hinni, hogy felkészültek mások tanítására, sőt, belső hangjuk is visszaigazolta ezt számukra. Nos, az igazság az, hogy ez esetben a hang nem AZ a hang volt. Bármennyire is meg vagyunk győződve róla, ez a spirituális egó hangja volt. Rendkívüli nyitottság, önmegadottság, és alázat szükséges ennek őszinte belátásához, ám egy nagyon-nagyon fontos lépés!
Tudatában kell lennünk, hogy ezen a “szinten” az egó játékai már nagyon kifinomultak, kidolgozottak, ezért sokkal nehezebb felismerni, és leleplezni! Itt fontos, hogy még éberebbek legyünk, mint ezelőtt bármikor. Nem azt mondom, lehet, sőt valószínű, hogy életünk küldetése az, hogy tanítók legyünk. De tisztán kell látnunk ezt az egészet, mert általában ebben is benne van az egó keze, mint mindenben. Ezt a kezet…ezeket az egós szándékokat kell időben észrevennünk és felszámolnunk. Mert lehetünk mi bármilyen tiszta csatorna, az egó még itt is képes belerondítani a dolgokba, bekoszolni az egyébként tiszta tanítást, amely pedig ténylegesen a Forrásból való. Sokkal jobban kell figyelnünk a felmerülő gondolatainkra, érzéseinkre, és SZÁNDÉKAINKRA, mint eddigi utunkon bármikor!!
Hiszen itt már nem csak rólam van szó! Felelős vagyok azért, amit átadok. Nem mondhatom azt, hogy a másik felelőssége, hogy miből, mit ért meg és hogyan tudja azt hasznosítani. Ez gyakori tévedés. Természetesen igaz, hogy az ő dolga, mit kezd vele, de csak abban az esetben, ha a tanító TISZTA.
Más szavakkal:
Én vagyok a felelős a kimondott szavaimért, amíg azok egy kicsit is érintve vannak az egó által. Amint a tanítás megtisztul az egós szándékoktól, és érdekektől, s azzá lesz ami, én, mint személy puszta csatornává válok: a tanító és a tanítás egy és ugyanaz. Így, ami a tanító által kinyilatkoztatásra kerül, az a Forrás maga, amely gondoskodik önmagáról, azaz arról, hogy a tanítás úgy, és oda jusson el, ahogyan és ahová éppen akkor “kell”. A felelősség, mint olyan, az egóval kitörlődött. A Végsőben nem ismeretes ez a fogalom, mint ahogy a tanító, a tanítvány, és a tanítás fogalmai sem!
(A tanítók ezt olvasván leragadhatnak saját tanítóságuk, személyiségük, illetve tanítványaik minőségeinek védelménél, és nem látnak ezen túl. 🙂 Nem a tanító személyes útján vagy minőségén van a hangsúly, és nem is a tanítványén, hanem a tanítás művészetének “elsajátításán”. Megvitathatjuk a fogalmak sokrétű egyéni jelentéseit, de a valódi tanítás épp ott kezdődik, ahol ezen fogalmak meghaladásra kerülnek, s így jelentőségüket vesztik. Ezután már csak a színtiszta tanítás marad. És csak ez számít.)
